Sikerült a nagy úszás! Múlt szombaton volt a „Mólótól a kocsmáig” Lorne-ban, a Nagy Óceáni úton. Ha tömör és tárgyilagos akarnák lenni, azt mondanám, hogy a tervet sikerült túlteljesíteni, de nézzük a részleteket! A versenyen ötezren indultak, ami csúcsot jelent a részvevők számát tekintve. A versenyt egyébként a (résztvevők számát tekintve) a legnagyobb (óceánban rendezett) úszóversenynek tartják. Egy biztos, nagyon sokan voltak, úszók és nézők egyaránt.

A versenyre nem lehet simán bejelentkezni – kivéve, ha már tízszer teljesítetted a versenyt -, a jelentkezőket sorsolják, illetve gyanítom, hogy úgy alakítják a korcsoportokat, hogy azonos létszámban legyenek „képviselve”.

Elég legyen ennyi az előzményekről, amikor elfogadták a jelentkezésemet akkor írtam róla. Jöjjön a verseny napja! Ahogy írtam, az úszóversenyt Lorne-ban  – amely a Nagy Óceáni Úton van – évente rendezi meg a helyi vizimentők csapata. A tengerparti falucskának összesen ezer körüli lakosa van, így érthető, hogy egy ötezer fős úszóversenyen résztvevőket (és a kisérő családtagokat) nem tudják a faluban és környékén elszállásolni. A helyet két óra alatt lehet elérni Melbourne-ből autóval, ezért van, hogy a résztvevők nagy része miatt a verseny délben indul. Természetesen ennyi embert nem lehet egyszerre elindítani, ezért az indulást korcsoportokba rendezik le, öt percenként indítva a csoportokat.

A versenyközpont a lorne-i strandon lett kialakítva, itt kellett átvenni a verseny előtt az „induló csomagot” amiben a korcsoportot jelölő úszósapka, az időmérést segítő chip, a póló, egy frizbi és a szükséges tudnivalókat tartalmazó lista voltak. Jó pár sor lett kialakítva (a részvevők nevének kezdőbetűje szerint), így pillanatok alatt kezemben volt minden, ami kellett. Egy valami nem volt egyértelmű a verseny előtt, az, hogy hol lehetne a cuccot hagyni (lévén, hogy úszoversenyről beszélünk, és hát a kocsival is jó messze lehetett megállni). Sajnos hamar kiderült a turpisság (mármint sehol), a bejelentkezés után pedig a parttal párhuzamosan kell elsétálni a rajtig, a mólóig. Nagy mázlimra kicsi feleségemmel éppen összefutottam az úszóruha-bérlés után – azután, hogy a kocsival leparkolt a hegytetőn -, így legalább a csomagmegőrzési probléma is megoldódott.

Apropó, úszóruha. Mivel az óceán az év ezen időszakában 17 fok szokott lenni, a neoprént „melegen ajánlották” a szervezők, így én is beneveztem egy az ORCA által a helyszínen biztosított ruhára. Sosem volt még ilyen rajtam, nem is voltam biztos abban, hogy lesz megfelelő méret.

Akkor jöjjön egy kis kitérő. Az ORCA legnagyobb méretű úszóruhája a 11-es, ami 123-134 cm-es mellbőséget, 193-200 cm-es magasságot, és 107 kg-nál nagyott testtömeget jelent. No, a magassággal még nem lenne gond, hiszen max nem ér a bokámig meg a csuklómig a ruha, de a testsúly kérdéskör kicsit neccesnek tűnt. Sebaj, a helyszínen, az ORCA sátorban fel lehetett próbálni, nehogy a rajtnál érjen meglepetés. Előzetesen a youtube-on megnéztem egy videót arról, hogy hogyan is kell belepréselni magunkat a gumiruhába. Nem tűnt nagy “vaszisznak”, egy sima nejlonzacskót kell a lábra, majd a kezekre húzni, hogy könnyebben lehessen belecsúszni a ruhába. Eddig még nem is volt gond. Lábak ok, bár kicsit szorosnak éreztem a ruhát, aztán kezek is benn, de hogy lesz a hátamon a zippzár felhúzva? Segitség jött, de nem tudtam, hogy a levegőt egyfelől hogyan préseljem ki a tüdőmből, másfelől a ruhát a orca-s csóka hogyan húzza össze, mindezt úgy, hogy a hátamat ne gyantázza le a már említett zipzárral. Valahogy mégis sikerült neki, ezért azt mondtam, egy életem, egy halálom majd a rajvonalnál is megkérek valakit, aki becsomagol.

No, ezután kettő perccel ért a szerencse, hogy találkoztam Ágival – és ezzel vége is a kitérőnek.

Két kicsi fiammal sikerült átmásznunk a dombon a mólóhoz, amit nemcsak a terepviszonyok (babakocsival az enyhén emelkedő domboldalon), de a többi úszó is nagyban nehezített. Sebaj, a rajtnál voltunk negyed órával az indítás előtt, ami délután egyre esett. A harminc-harminckilenc éves férfiak között sikerült ugyebár a csoport legvégét megcsípni (lévén, hogy idén leszek negyven), így túlzott elvárásaim nem voltak azzal kapcsolatban, hogy a mezőny elején végezzek, persze ilyen elvárásaim sosem voltak… A magam elé kitűzött célt akartam csak elérni, teljesíteni a versenyt, lenyomni az 1,2 km-t, és esetleg ne legyek az utolsó, ez igazán nem sok.

No, a narancssárga sapkás csapat felsorakozott a vízparton, hogy besétáljunk a vízbe. A helyi speaker azért buzdításként bemondta, hogy több nagyágyú mellett a mi csoportunkban van XY olimpiai bajnok is. Mivel nem akartam, hogy átmásszanak rajtam a vízben, ezért szép csendben utolsóként ereszkedtem a vízbe. Nagyon hideg volt, éreztem, ahogy a hidegvíz befolyt a hátamon, már azon gondolkodtam, hogy a zippzár engedett-e el. Aztán eldörrent a pisztoly. Nem volt idő gondolkodni, el kellett kezdeni csapkodni a vizet. Balról a bólyák jelölték a pályát, jobbról meg a hullámok mutatták, merre van az óceán. Egy-két perc alatt felmelegedett a neoprén és a bőröm közötti víz, így már nem kellett félnem attól, hogy belefagyok a hullámokba. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a ruhát még mindig furcsa érzéssel viseltem, valahogy továbbra sem éreztem, hogy ezt rámszabták volna. A jobbról jövő hullámok miatt elég gyakran kellett figyelnem a pályára, lévén, hogy a víz elvitt a bólyák felé. Sajnos nem tudom ugyanezt elmondani a többiekről, volt aki háromszor mászott át rajtam, mert miután jobbról beelőztem, ő két perc múlva összeszedte magát és visszaelőzött, persze újra csak jobbról, lévén, hogy cikk-cakkban úszott.

A verseny alatt azért átéltem egy érdekes dolgot. Mivel a versenyre való felkészülésre rányomta a bélyegét a sérülés és ezért az edzéseken nem nagyon használtam a lábamat, úgy ahogy van, szépen elszoktam a láptempótól. Hülyén hangzik, mi? Én sem akartam elhinni, de így történt. Mivel a neoprén megkönnyíti a „vízen való fekvést”, ezért pont olyan érzésem volt, mintha éppen bólya lenne a lábam között, tehát elhagytam a láptempót. Azért a hullámok visszazökkentettek a valóságba, és elkeztem lábtempózni, de tényleg oda kellett figyelnem fejben, hogy ne álljak le a „kapálózással”. A verseny természeténél fogva nem voltak holtpontok, kicsit sarkítva: egy nagy levegővel kellett végigcsinálni a versenyt. Mikor a lábamra álltam a homokban, nyugalom töltött el, megvan, sikerült, és az idő még jobb is mint amire előzetesen számítottam.

Körbenéztem, és azt láttam, hogy sokan körülöttem eszeveszett futásba kezdtek, hiszen a célvonalig még lehetett pár másodpercet nyerni. Hogy mihez képest lehet nyerni azt tudom, egyszer a Balaton-átúszáson én is 11 percig futottam a cél előtt, hogy megjavítsam a legjobb időmet.

Akkor nem sikerült, most meg mivel úgysem kellett hajtanom, azt mondtam magamban: az úszás kipipálva, a fene sem fog most egy százas sprinttel lezárni egy ilyen versenyt.    

A célban levették a chip-et a bokámról, megittam egy pohár izotóniás italt, aztán elindultam megkeresni Ágit a lurkókkal. Hamar meglettek, a neoprént visszaadtam, s bár lett volna lehetőség akciósan megvásárolni, annyira mély nyomot nem hagyott bennem ez a darab, hogy megvegyem.

Összefoglalásképpen: a verseny a tervek szerint sikerült, amikor kitűztem mint célt, éppen illeszkedett az „éves” tervembe, és azt hiszem teljesen elégedett lehetek a jelenlegi helyzetben, hiszen a felkészülés sem volt zavartalan. Hogy lesz-e következő „Pier to pub”, az a jövő zenéje, most úgy érzem, hogy újabb kihívásokat kell keresnem, az nem elégcél, hogy jövőre mondjuk 3-4-5 perccel gyorsabb legyek, mint most. De nem félek, biztos találok testhezálló feladatot.  

TriXL

Ui: Ha valaki kedvet kapott a versenyhez, a következő 2013. január 12-én lesz, bár gyanítom, hogy októberig idén sem lehet jelentkezni.

•